Annak örömére, hogy a nagy beteg, és a férjnél most ugrik a majom a vízbe, a Mobilweekendet illetően, azaz már megint visszamegyek 0-24 anyukába egy hétre, ma egy brutál 2 órás edzést iktattam be a napomba. Szerintetek holnap tudok majd járni?
Itt a nagylány az idei Mesterségek Ünnepén. 45 percig morzsolta a kukoricát, mert az annyira jó!
Mira azt mondja, hogy "kapsz cicit". Majd kijelenti, hogy nem finom. Egy korszak vége.
Sikerült az atomjaira szétesett kindertojást, ami már egy hete a táskámban lakozik, kilakoltatni. Kb 100 féle dolgot szedtem ki a táskámból, gondoltam majd könnyebb lesz, ha rendet teszek benne, de meg kell hogy állapítsam hogy tárgyfüggő vagyok, mert 98 dolgot, mínusz a kindertojás romjait visszatettem bele. Plusz még megy bele egy gombolyag fonal. Súlyban majdnem ugyanott vagyok.
A mai itthoni szuperháziasszonyságom az ablakpucolás volt. Egy évig ne is lássam őket újra! (A legutóbbi tavasszal volt, másnap felállt a kanapé hátuljára a gyerek, és összemancsikolta az egészet. Most nincsenek itthon, remélem amíg haza nem érnek, nem száll rá egy moly, és a férjem nem ott szeretné lecsapni.)
Megint anyunál van a 2 gyerkőc, idén már másodjára, ezt ki is használom, és úgy ébredek, hogy nem ugrik a hasamra/hátamra valaki, gondolok egyet, és leugrom egy kávéra, és a nap bármely pillanatában szőnyeget tisztíthatok, 5 és 2 éves gyerekek segítsége nélkül. Eddig jól bírom.
A nyaralás úgy indult, hogy mikor anyuék ideértek este 9-kor értünk a nagy kocsival, már annyira síkideg voltam az egész napos pakolástól és a férj fenekének arrébb rakodásából, hogy ne legyen útban, hogy a földhöz vágtam egy ikeás poharat, ami ripityára tört, és leviharzottam a kertbe, hogy lenyugodjak. Ez alatt a férj kitalálta, hogy ő nem is jön inkább külföldre.
Így indult, és innen valójában csak felfelé tudott ívelni (és ívelt is) a hangulat. Az első pár napban még nehezen fogadta be a gyomrom, hogy az anyámék mindenbe beleszólnak a gyereknevelés terén, de aztán megbékéltem vele, és ők is lentebb adtak belőle, mikor látták, hogy a falnak beszélnek. Egész nagy békesség uralkodott a 3. naptól, mert apám is rájött, hogy a gyerekem kb ugyanazt produkálja, mint amit én csináltam ilyen idősen, csak akkor még apám idegrendszere jobban bírta a gyereksírást és vitatkozást, mint most.
A gyerekeket alig lehetett kirángatni a tengerből, szájlilulásig játszottak, vizeztek, homokoztak, matracon hemperegtek.
Az apartman pedig az eddigi legjobb volt, ráadásul én találtam az utolsó pillanatban a neten, a hálószobák óriásiak voltak, és tartozott hozzá egy hatalmas napozóterasz, ami az így sem kicsi nappalit még tágasabbá tette. A belvárosban, a tengertől 1 percre. Ja, és a fagyizó ott volt mellette. A gyerekeknek ez volt a másik favoritja: a hatalmas olasz gombócok. Zora kért, hogy vegyünk egy fagyiskanalat ott, és adjuk oda az itthoni olasz fagyisnéninek, mert akkor ő is akkora gombócokat fog majd adagolni. Miket össze nem kombinál!
Szegény kis elhanyagolt blogomra is kiírom: horgolótanfolyam indul nálam, és az eddigi egy alkalom nagyon jól ment, kedves kis tanítványaim sikerélménnyel távoztak.
Ha jelentkezni szeretnél: ouitoujours@gmail.com
2 napja gyerekek nélkül, hát egy új életet ismerhettem meg. Szégyen és gyalázat, hogy 5 és fél évnyi gyerekezés alatt nem tudtam kialakítani, hogy ne legyek mosott rongy estére a 2 gyerek mellett.
Ha pedig lenne 2 énem, akkor mind a 2 énem horgolna, az tuti, mert annyi ötlet van, és annyi gyönyörű fonal, hogy még a fülem mögött is a sárga cetlik virítanak a horgolnivalókkal.
Hogy fogok én így dolgozni?
Végül az apám úgy döntött, hogy mégis elmegyünk a szokásos olasz tengerpartozásra. Saját mini családommal továbbra sem vállalkoznék egy ilyen kiruccanásra, nem gondolom, hogy az a "pihenés" kategóriába tartozna. Így sem teljesen az, főleg hogy elég nagy a család, és mindenki más bioritmust folytat, de a gyerkőcöknek így több játszópajtás lesz, nem csak anya és apa, akik valljuk be, egy kicsit már unalmasak.
Főleg anya, akinek kapacitása kimerül a játszóterezünk és ügyet intézünk, valamint főzünk bermuda háromszögben. Anyagilag is.
Anyukák, olvassátok!
"i began as the mother of babes.
and i mean that, for i was born then, too.
all of the me that had begun,
the wonderings and wanderings of my first three decades,
melted away in the faces of those new babies
and i was born anew.
i spent the next decade tending.
and tending, i did well. it was my thing, apparently.
i grew into it, and i loved every minute.
well,
you know that to be a gentle lie.
there were quite a few minutes of awful. of anguish, even.
and so much comedy, uncertainty, dishevelment.
you know.
but now...
some of my babes are almost grown.
do not kid yourself about how quickly that happens.
do not kid yourself and do not miss a second wishing those
wonderfully intense, delicious early years away.
for it happens even as you are watching them.
they grow.
and as much as you need to lose yourself to care for those newborn babes, those littles-
when they have grown to your size almost-when their feet may be as big!-
it is then that you need to find yourself again.
you need to grow.
for then, as they come upon ten; at twelve maybe...fourteen certainly;
then you must find yourself in order to know how to guide them. you must be the you
that you want to be,
so that the you they are growing up against and alongside, is the you that you want them to know.
for here's the thing:
in the end,
what you want for them most of all is to leave you.
to leave your house to become who they will be.
and when they are gone
who do you want to be left with?
my wish is that my own answer
is the me that was born out of mothering them.
and the man that's loved me all along the way."
Pontosabban 10 nap. Gyerekek jól vannak, nyúzzák és szeretgetik egymást folyamatosan, igen hektikusan váltogatva az érzelmeket. Mira megtanult védekezni, nem kell félteni a csajszit. Próbálok igazságos lenni, egyiknek sem kedvezni a másik rovására. Szerintem megy. (Az anyósom viszont egyértelműen Zorát szereti jobban [egyelőre]- érdekes ezt kívülről látni.)
Jó így 10 nap után hazajönni, olyan, mintha újra kapnék levegőt. Jó a mosást berakni, saját magunknak főzni, hármasban lemenni a szokásos helyekre, és már az sem zavar annyira, hogy nincs liftünk, az emelet pedig három. A gyerkőcök elindulnak lefelé, míg én zárom az ajtót, hihetetlen, hogy nem csimpaszkodik rajtam egy kis élőlény, rég nem volt már ilyen. Aztán majd sírni fogok, mikor már SOHA nem csimpaszkodnak rám. Olyan jó kis puhák és melegek. Valójában egy ovis kislány vagyok, aki szereti a plüssállatokat. Mert puhák és melegek.
Az ovis kislány megy vissza dolgozni. Nem, nem az oviba. Habár hasonló ajánlatot már kaptam a héten (igen, én... khm).
Micsinál?
Felmegy nagyizásból 140 km-ről a lakásba, 15 percre. A következő dolgok fértek bele: növénylocsolás, mosogatógép berakodása és beindítása (férj otthon volt, míg én 5 napig nem), gyerekblúz kivasalása, arcradírozás. Normális vagyok?
A gyermekek és a család fotózása nálunk nagyjából úgy történik, ahogy minden más is: spontán módon. Ez azt jelenti, hogy a nagy eseményekre általában elfelejtjük vinni a gépet, mert a készülődés általában káosszal és veszekedéssel végződik. (Jaj de jó, ha két szervezni képtelen ember kerül össze.) A fotózás tehát megmarad itthonra, és általában akkor jut eszünkbe képet csinálni, mikor irtóra jó kedvünk van, ez pedig fordított arányban áll a lakás rendben létével, ugyanis ha egész nap pakolok, akkor nincs olyan irtó jó kedvem. A fotókat tehát nem merem felpakolni, mert vagy látszik a hatalmas kupi, vagy az alsógatyás férjem feneke, lehetőleg úgy, hogy ne lehessen kivágni a képből. Így marad az, hogy diszkréten kitakarom mondjuk egy mikiegér fejjel a photoshopban (ezt még nem tudom megcsinálni), vagy csak a fotók 5%-át nyilvánítom publikálhatónak, amik egy része pluszban el is mosódott. Jöjjön egy ilyen fotó!
A gyerek irtó cukker!
A kicsi zellerek elültetve a balkonra, a borsó pedig már virágzik!
A paradicsom tavaly egy egész szemet termett, remélem idén jobbak leszünk.
Jaj olyan nehéz ez, hogy a férjnek nincs fix munkája. Persze ez nem blogtéma, de igazából a mindennapokban is jelentkezik a hatása, tehát nem tudok tőle elvonatkoztatni.
A borsó az ablakban már 25 cm magas, még nem virágzik, kíváncsi vagyok, terem-e rajta valami. A sóskánkból már ettünk, valójában az a tavaly ültetett kelt ki a cserépben, de nagyon szépen fejlődik.
Mira egyre többet beszél, de szerencsére csak itthon, mert most neki minden "kaka", a kakaó, a kaki, a pisi, a takaró, a kacsa. Szóval a Millenárison is kakázik a kacsákra (és az aranyhalakra, mert azokat is etetni kell).
Fejlődést mutat Zora a reggelit illetően, mert mióta Mira kakaózik, ő is elkezdte reggel, így nem üvölt az éhségtől, hogy "éhes vagyok, de ezt neeeem szereteeeem" (ezt bármire rá tudja mondani, még a kakaós csigára is). Így a reggeleink kicsit nyugisabbak, hogy együtt kakaóznak - a frissen mosott kanapén.
Itt vannak előttem a bölcsis papírok, hogy kitöltsem és beadjam őket. Már megint jön ez a pocsék érzés, hogy nem szeretném, mert milyen anya vagyok már, hogy megyek dolgozni, a gyerkőc pedig napi 9-10 órát lesz nélkülem hirtelen. Akkor is kap egy kifacsart anyát. Kész vagyok a témától.
Fáradt vagyok, de ez már teljesen unalmas. Egyszerűen nem értem. Délután aludtam a gyerkőccel 2,5 órát, és este 8-kor már újra ásítoztam. Remélem, egyszer be fogom pótolni az alváshiányt.
Nem tudom leírni, mi van most itthon... kivárnunk, élünk, a mindennapok mennek, de olyan jó lesz, ha megint lesz valami, amire számítani lehet. Ez nem egy szomorú bejegyzés. Egyszerűen ez van. Kicsit azt érzem, mintha nem is az én életemet élném. Mintha nem is élnék. Csak úgy történnek a dolgok, nézem kívülről, amit tenni tudok, az az, hogy novemberben visszamegyek dolgozni. A főnököm megkérdezte, hogy van-e nagyi (nincs), mert kelleni fog. A 8 óra ugyanis nem 8 óra. Csak szól előre.
Zora nagy kendőmániás lett, most is egy szép két színű, tiszta gyapjú kendő készül neki. Választott egy meggyszínű gyapjút is, olyat is kap! Egyik sem szúr. Mázli, hogy a picur is egy sapkamániás, nem is kell kérlelnem, hogy induláskor vegyen valamit a fejére, már teszi is fel (virág hátul, de azt sutyiban előre igazgatom).
Összead, szoroz, és állandóan visszatérő kérdése, hogy miért nem létezik legnagyobb szám? És ki találta ki a betűket, a számokat? És akkor aki kitalálta a számokat, miért nem találta ki a legnagyobb számot? És az áram az folyékony? Ha nem folyékony, akkor milyen? Ha az izzóban elszakad az izzószál, akkor abból ki tud jönni az áram?
Agyamat eldobom.
