Az első munkanap örömére a bébiszitter lemondta a gyerekek elhozatalát az intézményekből az esemény előtt 1 órával (Budapesten, nem Egerben vagy Abádszalókon, ahol 10 perc alatt ott vagyok bárhol), én meg vagy 8 kilométerrel és nagy szintkülönbséggel odébb intéztem az ügyeket, bringával. Megoldás: csini harisnya le, nyári ruhavétel a H und M-ben a kisfekete helyett, hogy az őrült tempójú bringázás közben ne vágjam tönkre az egyik legelegánsabb darabomat, majd bringára pattanás, 35 perc tekerés, mikor pedig megérkeztem a bölcsibe a hegyre, a bugyimból (is) csurgott a víz a combomon végig (szuper!) és tudtam, hogy a hegyen át az ovihoz is el kell jutni, ott pedig hisztiket elhárítani, mert fáradtak és éhesek. (Én is.) Mondtam, hogy a bevásárlás is velem volt, a gyermek 15 kg-os súlyához hozzáadandó?
Az Uram meg az autóban légkondizott ezalatt.
Ma este a hasznaltauto.hu-t nézegettem, miközben a kisebbik Eperkével boldogította magát.
A jelöltek: Nissan Micra vagy Renault Twingo.
Robotpilótára kapcsolhatom magam, mert még haza sem jött a férjem, már a telefonban tájékoztatott róla, hogy legközelebb mikor utazik el 2 hétre. De legalább korrekt, és elmondja, ez tényleg nagyon sokat segít a lelkem felkészítésében.
Anyu mondta, hogy apu egy évig (vagy még tovább?) volt katona... az még nehezebb lehetett, szóval próbálok csendben maradni.
Alapvetően az a furcsa, hogy teljesen érzelemmentesen élem így az életet, leszámítva azt, hogy nagyon szeretem a gyerekeimet, és néha őrülten ki tudnak borítani. De felnőtt emberek irányába semmi érzelmem nincs (időm sem lenne rá, de ez már más tészta).
Az rossz, ha robotnak érzem magam?
A taxiban sminkelést sem szingliként, hanem 2 gyerekes anyukaként próbáltam ki először. Ma reggel.
A nemrég nagyszervízelt autó mikor megy tönkre szerintetek? Igen, nyert! A férj elutazásának másnapján. Tegnap este 9-kor 2 gyerekkel még az autószerelőnél voltam. És még mindíg nem működik.
Viszont: Mira lelke gyógyulni látszik, sokkal jókedvűbb, és nem karmolászik, a tesóval nagy bandázásban vannak, most ellenem szövetkezni a legjobb dolog, olyan cukik együtt. Az a baj, hogy ilyenkor nagyon nehéz haragudni rájuk, mert annyira örülök, hogy összefognak valami cél érdekében.
Tegnap férjemmel tiszteletünket tettük a bölcsivezetőnél, és ahhoz a taktikához folyamodtunk, hogy sajnáltatjuk magunkat, esen meg rajtunk a szíve, és majd így a gyerekkel/velünk talán kedvesebbek lesznek.
Én megígértem, hogy megpróbálom a bölcsi által felállított követelményeket (?) teljesíteni, a férjem pedig azt, hogy átadja a nekem szánt üzeneteket.
Ó de boldogok vagyunk!!!
És akkor jöjjön a lényeg: a bölcsődénk egy katonai kiképzőtábor a nagy óvódájához képest. Minden le van szabályozva, még az is, hogy a gyerek mit ehet reggelire otthon (kekszet teával - Mira egy korty nem sok, annyi teát nem ivott itthon életében, úgyhogy ezt meg sem hallottam), hogy milyen ruhában vihetem, hogy én mennyi idő alatt érek oda a munkahelyemről (a minimum fél órás út szerintük 15 perc, így simán odaérek a gyerekért délután, minek az a bébiszitter), ja és a csí lengje át a reggeleinket, mert biztos azért stresszes a gyerek, mert mi sokat dolgozunk, és rohanunk. És ez a stressz csapódik le bent a bölcsiben, attól hány a gyerek 10 perc bentlét után. Én meg egyetértően bólogattam. Nem sok választott el attól, hogy eldobjam magunktól ezt a maradék 3 hónap bölcsiben tölthető időt, és bébiszitterre dobjam ki az összes munkával megkeresett havi fizetésemet. Aztán inkább még bólogattam egy kicsit.
Ma reggel pedig szembesültem vele, hogy a gyereknek nincs benti cipője a bölcsiben, mert a férj elfelejette közölni, hogy a gyerek azt is telehányta még kedden, és az összes koszos cucc a kocsiban rohad azóta.
Érdekes módon nem én dobtam be a törölközőt az elmúlt hónapok fáradtsága után, hanem a kisebbik gyerkőcöm.
Egy hét újabb bölcsimentesség után ismét hányással indult az első napja bent, kemény 10 perc ott-tartózkodást követően.
Ma meglett az orvosi verdikt, hogy a gyerek pszichásen hány.
Ez a nagyon korrekt bölcsődét azonban nem érdekli, és hazaküldi, mert "beteg a gyerek".
Anya, így dolgozz!
(Na most már nem sok választott el, hogy a bordó bársonykanapén ülve sírva fakadjak a telefonnal a kezemben, mert ilyenkor hova forduljak, kit hívjak?)
Ma pedig élvezkedem, és elmegyek kozmetikushoz úgy, hogy nem kell megszervezni, ki vigyáz a mancikákra az alatt a 2 óra hossza alatt!:)
Aztán pedig romantikus programunk lesz a férjemmel, ami jó pár hónapja nem volt már. Kérte, hogy én szervezzem emg, mit csinálunk, aztán rájött, hogy az nem jó, mert biztos valami sétálást, úszást vagy biciklizést terveznék. Így ő szervez. Szerintem mozizunk.
A székletmintán is túl vagyunk. Egy hét, mire lesz eredmény. Szerintem a gyereknek semmi baja, de nem baj, amíg nincs negatív papír, addig nem mehet bölcsibe. Én meg oldjam meg, ahogy tudom.
A tetű az nagyon ciki. Legalábbis az állami óvodában ciki lenne kiírni az ajtóra, hogy anyuka, tessék figyelni a gyereket, mert a csoportban valakinek tetűje volt.
A magánbölcsiben valahogy nem volt ciki kiírni, és ezért nem is kapta el a gyerkőc.
A gyerkőceim teljes mértékben tekintettl voltak apjuk 2 hetes távollétükre, csak az utazás előtt és után betegedtek meg, úgyhogy nem kellett szabit vagy táppénzet kivennem az ápolásukra.
Akinek 3 gyereke van, az vajon hogy dolgozik? Valamelyik tuti beteg 2 hetente, vagy épp az oviba/iskolába beiratkozás, szülői, fogadóóra, bemutatóóra, közös kézműveskedés, stb. miatt kell elkéreckednie.
Vagy akinek 3 gyereke van, az tartson mellette nagyit? Vagy egy munkanélküli férjet.
Nem is az a baj, hogy a férjem 2 hétre elment Indiába, én pedig itthon a munkával és a 2 gyerekkel, hanem az, hogy ilyenkor a gyerekek konkrétan megőrülnek, mert hiányzik az apjuk, én meg síkideg vagyok, mert egy háztartási és munkarobottá válok ilyenkor.
A nagyobbik ennek örömére kért paradicsomlevest, káposztás kockát, és egyiket sem ette meg. Á nem vagyok ideges. A kicsi pedig romhalmazzá változtatta a lakást, miközben főztem. Most itt ülők, és nézem, hol kezdjem az esti műszakot.
Zorácskám teljes tudathasadában van azt illetően, hogy ő már nagy majdnem-iskolás, vagy még kicsi óvodás.
Berg Judit meglátogatta az óvodát, így Zora az általa addig soha nem hallott Cipelő Cicák örökös szurkolójává vált, a könyvtárat gyakorlatilag kifosztottam Berg Juditból, és iszonyat örömujjongás fogadott otthon. A rajzokon is meg lett örökítve a 3 cipelő cica, gyöngyösfarkostúl. Egy hét múlva azonban már ismét Harry Potter lázban égett a nagy majdnem-iskolás. Az óvónéni olyan rajzzal fogadott, amin mind a 3 varázslótanonc teljes díszben áll, majd azt kommentálta Dia néni, hogy Zora még őt is lefőzi rajztudásban. Aznap este persze már Harry Pottert kellett neki olvasnom.
Annak örömére, hogy a nagy beteg, és a férjnél most ugrik a majom a vízbe, a Mobilweekendet illetően, azaz már megint visszamegyek 0-24 anyukába egy hétre, ma egy brutál 2 órás edzést iktattam be a napomba. Szerintetek holnap tudok majd járni?
Itt a nagylány az idei Mesterségek Ünnepén. 45 percig morzsolta a kukoricát, mert az annyira jó!
Mira azt mondja, hogy "kapsz cicit". Majd kijelenti, hogy nem finom. Egy korszak vége.
Sikerült az atomjaira szétesett kindertojást, ami már egy hete a táskámban lakozik, kilakoltatni. Kb 100 féle dolgot szedtem ki a táskámból, gondoltam majd könnyebb lesz, ha rendet teszek benne, de meg kell hogy állapítsam hogy tárgyfüggő vagyok, mert 98 dolgot, mínusz a kindertojás romjait visszatettem bele. Plusz még megy bele egy gombolyag fonal. Súlyban majdnem ugyanott vagyok.
A mai itthoni szuperháziasszonyságom az ablakpucolás volt. Egy évig ne is lássam őket újra! (A legutóbbi tavasszal volt, másnap felállt a kanapé hátuljára a gyerek, és összemancsikolta az egészet. Most nincsenek itthon, remélem amíg haza nem érnek, nem száll rá egy moly, és a férjem nem ott szeretné lecsapni.)
Megint anyunál van a 2 gyerkőc, idén már másodjára, ezt ki is használom, és úgy ébredek, hogy nem ugrik a hasamra/hátamra valaki, gondolok egyet, és leugrom egy kávéra, és a nap bármely pillanatában szőnyeget tisztíthatok, 5 és 2 éves gyerekek segítsége nélkül. Eddig jól bírom.
A nyaralás úgy indult, hogy mikor anyuék ideértek este 9-kor értünk a nagy kocsival, már annyira síkideg voltam az egész napos pakolástól és a férj fenekének arrébb rakodásából, hogy ne legyen útban, hogy a földhöz vágtam egy ikeás poharat, ami ripityára tört, és leviharzottam a kertbe, hogy lenyugodjak. Ez alatt a férj kitalálta, hogy ő nem is jön inkább külföldre.
Így indult, és innen valójában csak felfelé tudott ívelni (és ívelt is) a hangulat. Az első pár napban még nehezen fogadta be a gyomrom, hogy az anyámék mindenbe beleszólnak a gyereknevelés terén, de aztán megbékéltem vele, és ők is lentebb adtak belőle, mikor látták, hogy a falnak beszélnek. Egész nagy békesség uralkodott a 3. naptól, mert apám is rájött, hogy a gyerekem kb ugyanazt produkálja, mint amit én csináltam ilyen idősen, csak akkor még apám idegrendszere jobban bírta a gyereksírást és vitatkozást, mint most.
A gyerekeket alig lehetett kirángatni a tengerből, szájlilulásig játszottak, vizeztek, homokoztak, matracon hemperegtek.
Az apartman pedig az eddigi legjobb volt, ráadásul én találtam az utolsó pillanatban a neten, a hálószobák óriásiak voltak, és tartozott hozzá egy hatalmas napozóterasz, ami az így sem kicsi nappalit még tágasabbá tette. A belvárosban, a tengertől 1 percre. Ja, és a fagyizó ott volt mellette. A gyerekeknek ez volt a másik favoritja: a hatalmas olasz gombócok. Zora kért, hogy vegyünk egy fagyiskanalat ott, és adjuk oda az itthoni olasz fagyisnéninek, mert akkor ő is akkora gombócokat fog majd adagolni. Miket össze nem kombinál!
Szegény kis elhanyagolt blogomra is kiírom: horgolótanfolyam indul nálam, és az eddigi egy alkalom nagyon jól ment, kedves kis tanítványaim sikerélménnyel távoztak.
Ha jelentkezni szeretnél: ouitoujours@gmail.com
2 napja gyerekek nélkül, hát egy új életet ismerhettem meg. Szégyen és gyalázat, hogy 5 és fél évnyi gyerekezés alatt nem tudtam kialakítani, hogy ne legyek mosott rongy estére a 2 gyerek mellett.
Ha pedig lenne 2 énem, akkor mind a 2 énem horgolna, az tuti, mert annyi ötlet van, és annyi gyönyörű fonal, hogy még a fülem mögött is a sárga cetlik virítanak a horgolnivalókkal.
Hogy fogok én így dolgozni?
Végül az apám úgy döntött, hogy mégis elmegyünk a szokásos olasz tengerpartozásra. Saját mini családommal továbbra sem vállalkoznék egy ilyen kiruccanásra, nem gondolom, hogy az a "pihenés" kategóriába tartozna. Így sem teljesen az, főleg hogy elég nagy a család, és mindenki más bioritmust folytat, de a gyerkőcöknek így több játszópajtás lesz, nem csak anya és apa, akik valljuk be, egy kicsit már unalmasak.
Főleg anya, akinek kapacitása kimerül a játszóterezünk és ügyet intézünk, valamint főzünk bermuda háromszögben. Anyagilag is.
