Próbálom megtalálni, hogy mitől érzem magam a béka feneke alatt állandóan, hogy miért vagyok rosszkedvű reggel, hogy miért nem tudom kirángatni magam a saját hajamnál fogva ebből, és magamat hibáztatom ezért is (egy okkal több, hogy szarul legyek), hogy nem megy a kirángatás. Igen, itt tartok megint, még mindíg. A pszichiáter szerint keressük meg, mi az, ami miatt gyerekkoromban elutasítottnak éreztem magam, vagy ami miatt folyamatos hiányérzetem volt. A vicces az egészben, hogy nem gondolom azt, hogy rossz gyerekkorom lett volna. Nem vertek, nem káromkodtak velem, nem voltak alkoholisták a szüleim, valójában még azt is mondhatnám, hogy burokban nőttem fel. Legalábbis én ezt érzem. És itt jön a csavar: lehet, hogy azért nem tudom mi volt a gond, mert nem is tudom, hogy milyen a "másféle" gyerekkor? Dehát azt ki ismeri? Mindenkinek csak egy gyerekkora van, egyet tapasztal meg, nincs mihez viszonyítanom. Ez úgy lesz, hogy majd mesélek, hogy mik történtek, és akkor a pszichiáter azt mondja, hogy tessék látni, itt a kutya elásva. Egy olyan dologra, amit én teljesen természetesnek érzek? Mert nekem az volt az ÉLET? És akkor majd jobb lesz? Ha megtudom?

Első ovis zsúr. Nem, még nem a Zoráé. Mindkét lányom zseniálisan viselkedett, dícséret illeti őket, még beszélgetni is tudtam felnőtt emberi lényekkel is, úgy, hogy senki nem lógott rajtam. Zorát beszívta a tömeg, Mira pedig a szőnyegen játszott 2 óra hosszát. Egy szó nélkül. Ide nekem a harmadikat!

4. születésnap

A meghívók tegnap elkészültek! Délután hazahoztam az oviból, és most volt az első olyan eset, hogy azt éreztem, volt értelme a sok vele foglalkozásnak, illetve annak, hogy nem tiltottam az ollót a kezéből. Együtt csináltunk meg a meghívókat, mind a nyolcat. Kiválasztotta a boríték színét, én megcsináltam színes lapból, kinyomtattunk micimackós szülinapos képeket, ő kivágta mindet, lediktálta, mi legyen a szöveg a hátulján, én leírtam, ő behajtogatta egyesével a borítékba, majd ráírtam a neveket, a jeleket rárajzoltam, és ő kiszínezte. Aztán este nem tudott elaludni, azt mondogatta apának, hogy apa én olyan izgatott vagyok attól, hogy holnap viszem a meghívókat. Végül betettük őket a párnája alá, és kapott egy magyar népmeséket, hogy elérjük, hogy ne e körül pörögjön az agya egész éjjel. Reggel pedig kipattant az ágyból. Na ilyen sem volt sokszor.

Vándor

A szőnyegen volt, a hátán, 2 méterrel odébb. Mire odanéztem betolatott a kanapé és a kisasztal alá.

Anya anya anya anya anya anya. Ez van, mikor itthon van, és nokedliszaggatás közben is magyarázom neki a kérdésre a választ, meg vezetés közben is, meg... minden közben, még a wc-re is utánam jön, egyszerűen be nem áll a szája, hihetetlen:). Úgy tűnik, az oviban nem sokat beszélgetnek, és itthon éli ki magát. Ez csak reggel ciki, mert nekem fél óra bebootolni, úgyhogy reggel többször is megkérdeztem egy anya-anya után, hogy mikor indulnak már oviba (aztán a végén hogyhogynem ismét négyen indultunk útnak).

Megvilágosodás

A hétvégi szánkózás arra (is) jó volt, hogy rájöjjek, nem csak az én (nagy)lányom nyafizik, hanem más hasonló korú gyerekek is, jelesül egy fiút láttam/hallottam ugyanazon a hangszínen előadni magát. Most ez vagy életkori sajátosság, vagy a ksitesó jelenléte okozza (a fiúnak is volt), vagy a kettő együtt, de komolyan boldog voltam, hogy nem én vagyok a szaranya, hogy ilyen a gyerekem, hanem ez van, és próbáljak meg felnőttként hozzáállni (azaz ne idegesítsen fel a dolog ab ovo, hanem próbáljam meg figyelmen kívül hagyni, és beszéljek hozzá úgy, mintha nem nyafogna).

Arról, hogy miért jó, ha van nagyszülő a közelben (nincs)

A hétvégén megtörtént az első negyedik szülinapi ünnepelés, két héttel az igazi dátum előtt, mert szüleim csak most értek rá együtt. Jó volt, Zora élvezte a sürgés-forgást, a két tortát, a papával szánkózást, a rengeteg havat, a nagybátyóval való birkózást és kergetőzést. Mira pedig csendes nyugalommal figyelte a történéseket, a legnagyobb hangos örömködések közepette kétszer még aludt is, szóval azt hiszem két gyerekkel igazi az élet (hárommal nem tudom milyen, azt egyelőre még nem próbáltam). A legtutibb az egészben, hogy miután lekísértem a szánkózókat a dombhoz, el tudtam menni EGYEDÜL a piacra, ott nézelődhettem kedvemre, és hazafelé nem kellett a csomagot plusz egy (vagy kettő) gyereket feljuttatnom a harmadik emeletre.

Másnap is pipáltuk a szánkózást, Mira pedig a kendőben álmodott arról, hogy fog jövőre szánkózni a tesóval. (Már ha engedi a nagy, ugyanis tegnap este arról beszélgetett apával, hogy kiket szeret. Apát, anyát, papát, mamát nagyon; Mirát pedig közepesen. Ennek ellenére reggel Mira is kapott tőle búcsúpuszit oviba induláskor. Ilyenre nem volt még példa.)

Ja igen, lehet, hogy még az is közrejátszott abban, hogy jól sikerült a hétvége, hogy szombat reggel fél 11-ig (!) alhattam, vasárnap pedig délután szöktem be Zora szobájába durmolni.

Madaras

Projekt

Ezzel pedig úgy vagyok, hogy nagy erőkkel belevetettem magam, most pedig nagy erőkkel hanyagolom, mert mindíg történik "valami". Ma például reggel elmentünk itthonról, Zora oviba be, férj irodába leszállítva, én meg nyakamba vettem a várost, először az I. sz. Gyermekklinika (3 óra hossza kb), majd az autó szervízbe vitele (összetörés okán), persze a város másik végébe, aztán kávé férj munkahelyén, majd annyi lett az idő, hogy mehettem is az oviba Zoráért, ahol fél órába telt az ovidíj befizetése. Közben otthon nem is voltam, mobil szoptatás, mobil pelenkázás, mobil alvás volt. Ja, és a rendőrséget ki is felejtettem, bejelentettem az eltűnt telefonomat. Hazaérkezés után: ilyenkor kezdődik Zorával az anya-idő, egészen éjszakába nyúlóan, úgyhogy akkor abba vetettem bele magam, kirakózás, társasozás, közben vacsi, mosogatás, mosás, a fürdetést jól lepasszoltam. (Ja igen, van itt még egy másik kis manó, a kieső játékokat kezébe adtam, a hasra fordult bogárkát visszafordattam, megszoptattam, elaltattam, duruzsoltam, mikor nyöszörgött, és 10-kor megint megszoptattam.) Na ebbe sikerült beszuszakolni egy 20 perces "projekt"-el való foglalkozást, miközben mesélés és második vacsora után Zora próbálkozott az elalvással, és ez akkor ért véget, mikor Mira a 10-es szopihoz felkelt.

Írom ezt a blogot, de valójában mindíg csak ugyanaz van, nem jönnek a nagy igazságok. Két kis picurral mindenre kevés idő jut, valójában rájuk is, meg ránk is. Toldozgatok-foldozgatok, közben pedig próbálok tudatosabban odafigyelni rájuk, mikor velük foglalkozom, nem hagyom elkalandozni a figyelmemet. Gyakorolni kell. Ősanya az nem vagyok. Tisztán emlékszem arra, mikor történelem órán 14 évesen arra eszméltem rendszeresen, hogy az agyam kontinensekkel messzebb jár, és nem is tudom hogy keveredtem oda. Minden más téren tudtam koncentrálni, nagyon is, de (lehet, hogy a tanár miatt?) ha odaszögezték volna a szemgolyómat a tanár irányába, akkor sem tudtam pár percnél többet odafigyelni. Néha ilyen érzésem van itthon is. Akarok odafigyelni, maradni, és mégsem tudok. Mindíg akad valami tennivaló, ami miatt fel kell állni, és meg kell csinálni (főleg, mert később elfelejteném).  Tehát megy a toldozgatás-foldozgatás, a csak a percre figyelés, mert máshogy szétszakadnék. És olyan szomorúnak és sivárnak hangzok ezzel, mintha nem is érdekelne az életem (az mi?), de csak így lehet kiborulás nélkül megúszni. Egyelőre. (Hozzáteszem, sokkal jobban élvezem az anyaságot két gyerekkel, mint ahogy azt eggyel tettem. De az anyaság mögött mi van? Ki van?)

Zora és apa után Mira is beteg lett. Taknyos, napi sokszor orrszívás, köhög, és a hangja rekedt, mint egy rockernek. Az elmút hetet itthon töltöttük négyesben, úgy, hogy apa és Zora beteg volt, jobb volt mint egyébként, de azért nagyon fárasztó. Jó volt benne, hogy napközben el tudtam menni itthonról ha bevásárolni kellett, sőt, még egy arckezelés is belefért. Persze mellette a betegápolás is ott volt, de végül apát sikerült rávenni, hogy menjen dokihoz, és az antibiotikum csodát tett. Ma már indultak a dolgos hétköznapok.

Kakaó

Zora minden reggel kakaót kér. Amit egy hónapja nem iszik meg. Egy kortyot iszik, majd azt mondja, nem ízlik neki. Pedig ugyanúgy csinálom. Lehet, hogy a tesco-tej a hibás? (1,5 %-os, és eddig 3,5%-osat ivott.) Ezt a különbséget megérzi?

Így szeretik egymást

Tealevél (az Eperke c. nagysikerű rajzfilmből)

Alvás

Zora esti elalvása rendeződött. A megoldás: 2 hete itthon van.

Zora jó anyuka lesz. Legalábbis a tesóján nagyon intenzíven gyakorol. Öltözteti, vetkőteti, megfordítja hasról hátra, ha nyöszörög, odaadja neki a játékait, pelust cserél (ezt már írtam), és a legcukibb az egészben, hogy sokszor egyszerűen csak odamegy, megtornáztatja, emelgeti a lábait, simogatja  a fejét, beszél neki, hogy így édes Miruska, úgy drága Miruska. Meg kell zabálni. Ilyenkor olyan boldog vagyok, hogy ennyi szeretet szorult bele! És mindezt nem én kérem tőle, hanem teljesen magától csinálja.

(Mira pedig végigkacagja.)

Tegnap belementek hátulról a kurva kocsimba, ma meg ellopták a kurva iphoneomat.

Rohadjon le a keze annak, aki a Tescoban, egy csecsemőt az irányíthatatlan bevásárlókocsiban toló anyuka táskájából kilop egy telefont (amit nem mellesleg imádtam, azon leveleztem és neteztem mikor nem otthon, tele rengteg fényképpel, az összes telefonszámmal). (Kérlek, küldjétek el mailben a számotokat - már akié eddig is megvolt). Olyan szomorú vagyok. Komolyan egyszerűen megalázó érzés, hogy ennyire nem becsülik az emberek a másikat. Tavaly a Mammut női wc-jében felakasztva találtam egy mobilt. Fel sem merült bennem, hogy megtartom, hívtam belőle az első számot. És nagyon jó érzés volt, hogy a gazdája örült, hogy megvan...

Zora ma reggel mesélte, hogy azt álmodta, hogy kirabolták a lakásunkat a szomszédok (nem a kirablást mondta, hanem hogy elvittek mindent a lakásból). Ez valami látnoki álom volt? (Oké belemagyarázom, de próbálok valami értelmet keresni az elmúlt napok történéseiben.)

Aztán mikor elmentem a Mammutba az új sim kártyáért, hazafelé jövet a parkolóban való fizetés után valahogy (de hogy?) elvesztettem a parkolójegyet, a rendszámfelismerő pedig nem ismerte fel az autót (pedig kifizettem a parkolást), így nem nyílt fel a sorompó. Ekkor már nem sok választott el a sírva fakadástól. A biztonsági őr is elkezdett kekeckedni, hátul meg persze ült a 2 gyerek. Végül úgy engedtek ki, hogy a férjem a (kamu) ukrán haverjainak kezdett telefonálgatni.

(Update: este a kuka teteje letört, teljesen használhatatlan.)

Mira éjszaka 3x kel stabilan. Az egyik ébredés tuti úgy történik, hogy hátról hasra fordul, majd nyöszörög, hogy nem tud visszafordulni. Elég aktív:). Nappal természetesen állandó program, hogy hátról hasra dobja magát, ott elszöszöl, majd szól, hogy elég volt, anya fordíts vissza, mert én nem tudok. Bevallom őszintén, szeretem azt, amíg nem mászik a gyerkőc, mert ha elkezdi, sürgős pakolás kezdődik otthon. A nagy belevágós projektet jobb lenne még a mászás teljes kifejlődése előtt végrehajtani.

Már látom sanyarú sorsomat, a 3 évig tartó éjszakai felkelésekkel. Ez van, ha csak magától le nem szokik a dologról, én nem tudom megtenni. Addig zombizok. Igen, ez gyengeség, és szaranyaság, de nem bírom a nyűgődő, ordító, szenvedő gyereket látni/hallani.

Valahogy éreztem, hogy ezt nem kell beírni, mert akkor tuti kapok egy kis köcsögséget valamelyik nap. Nem kellett sokat várni.

Dévény torna

Tegnap délután ismét mentünk. Most szeretek járni, új gyógytornászt kaptunk, Mirus kevesebbet sír. A középső teremben vagyunk, ahol rettentp meleg van, így egy szál pelusban gyönyörködhetem a gyerekben egy egész órán át. Rögtön, ahogy megérkezünk, vetkőzés van. Persze először a gyerkőcöt leteszem a szivacsra, én ledobom magamról a felesleges ruhákat, aztán visszafordulok hozzá, és valami furcsaságot veszek észre. A hátára letett lányka a hasán parádézik, és elmélyülten vizsgálja a szivacshuzatot. Tehát megfordult hátról hasra is!!!