Mira megkapta a 3 hós oltást és a Prevenart tegnap délután. Azóta üvölt, ha ébren van. Szuper. Ja, és nem hajlandó szopizni, vergődik a cicin. Szuper. 4 kúpot kapott már eddig.

Zora kezdi tökélyre fejleszteni az anyakínzást (alvásmegvonással), tegnap éjszaka 11 UTÁN sikerült elaludnia. Kész vagyok, feladom, akkor alszik amikor akar, nem érdekel mit csinál, ha a padlón fekve éri az álom, ott fog aludni, én meg csinálom a dologom, aztán ha elfáradok megyek aludni én is, attól függetlenül, hogy őfelsége mikor álmos, vagy mikor nem.

Mira pedig tudja mondani, hogy "anya". Ez komoly.

Zora tegnap este megevett 3 sült csirkecombot úszás után, miután egy cerbonaszeletet is bepucolt. Aztán este elalvás előtt még egy kis pudingos piskótát.

Zora tegnap este fürdés közben előadta, hogy ha majd nagy lesz és lesz az esküvője, azt szeretné, ha apa lenne a férje. Kérdeztem, hogy akkor nekem ki lesz a férjem? Válasz: majd keresel másik férjet. Nem lehetett erről lebeszélni. Neki apa lesz a férje.

A második biciklit lopják el a házból. Mindkettő a férjemé volt. De ki a csudának kell egy használt bicikli, és honnan tudja, hogy van itt ilyen egyáltalán? Nem lehet belátni a lépcsőházba kintről.

Azt mondta mindíg anya, hogy nem legyek már olyan türelmetlen. Lehet, hogy az vagyok. De Zora dilijeit egész sokáig bírom, az esti 3 órás rutin végére már mondjuk agyhalotti állapotba kerülök, és akkor senki ne jöjjön a közelembe, mert harapok. Reggel általában megúszom 2 óra hossza nyöszörgéssel, kuncsorgással, nyafogással, ezer féle jellegű időhúzással. De okos ám nagyon, mindígy csak egy kcisi valamit könyörög ki, és aztán kiatlál valami teljesen mást, hogy hadd csinálja még meg azt, és igazán szőrösszívű lennék, ha azt pont nem engedném meg. Szóval valahogy érzi a határokat ösztönösen. De aztánn a 2 óra végére már én is eljutok oda, hogy több nincs, sem festés, sem hajcsinálás, sem újabb reggeli, sem rövid mese, SEMMI, csak indulás. Ekkor jön az újabb felvonás (jó esetben már a felsőruházat rajta van), a kabát-sál-cipő-sapka-kesztyű felvétele. De nem ám akárhogyan. A sálnak pontosan egyféleképpen kell tekerednie (de arra még nem jöttem rá, mi is az a mód, ezt csak ő tudja), a ruha ujját pontosan ugyanúgy, ugyanazon ujjakkal kell megfogni, mielőtt a kabátot ráhúzná. A kabát zippzárját milliméterre pontosan ugyanaddig lehet felhúzni, mert ha a szája előtt van összehúzva, az már olyan tragédia, amiatt mindenképp nyöszörögni kell, de pont azon a hangszínen, ami kicsapja a biztosítékot. Aztán jön a nem akarok sétálni műsorszám, amit általában sikerül megoldani, vagy azzal, hogy az apája viszi oviba, vagy azzal, hogy autóval megyünk... pedig nincs messze az ovi... mindegy, ez így nekem is könnyebb, mint fel a hegyre a kettővel. Aztán mikor beérünk az oviba, minden szép és jó, rohan be a szobába, mikor beér, a barátai körbeállják, örülnek, ujjonganak, körbezordozzák Zorát mint a véres kardot, hogy éljen, megjött végre. Azt mondják, még mindíg jobb, hogy itthon ilyen nyafi, mintha az oviban lenne vele probléma. Múlt héten egy nap kivételével itthon volt a drága, úgyhogy ezek a műsorszámok mentek reggel 7-től este 10-ig felváltva, annyi nehezítéssel, hogy a levegőre se tudtam vinni, mert a füle fájt. Pénteken már gyógyult volt, akkor csináltunk egy maratoni játszóházazást, játszóterezést, délelőtt 10-től délután 4-ig haza sem jöttünk (közben néha Mira felébredt, evett, nézelődött, majd gyorsan elaludt).

Sírva fakadok a fáradtságtól. Olyan szinten ki vagyok merülve, hogy még aludni sem tudok ha délután lefekszem. Meg fogok űrülni, ha ilyen lesz az életem, hogy minden egyes szabadban töltött percért közelharcot kell itthon vívni. Nagyon nagyon szarul vagyok, és őszintén remélem hogy ez csak pms, mert tényleg a folyamatos bőgés határán állok.

Kicsit ideges vagyok. Nagy nehezen rávettük magunkat, hogy beoltassuk magunkat a h1n1 ellen. Semmi kedvem elkapni, illetve betegen betegeket ápolni. Meg van ugye egy csemcsemőnk is. Bejelentkeztünk, elmentünk a dokihoz, majd ott közölték, hogy nem oltanak be, mert valami körlevélben az van írva, hogy mi csak a 3. veszélyeztetett körben vagyunk. Csak 2 kérdés vetődik fel bennem: 1. miért mondták telefonon mikor bejelentkeztünk, hogy menjünk és (mellesleg ingyen) beoltanak 2. ha egy csecsemő nem veszélyeztetett, akkor ki az?

Pandusok

Otthon

Olyan jól vagyok. 2 gyerek itthon, előtte hosszú hétvége anyuáknál. Jó volt. ÉS: van laktózmentes vaj a Spar-ban!!! (Másfél éve nem ettem vajat... vajas pirítóst, vajas-mézes kenyeret, nem tettem a palacsintába a kakaó alá vajat. VAJVAJVAJ.)

Hogy most már mániás depressziósnak is tűnjek, elmondhatom, hogy a mai nap eddig nagyon jó volt, annak ellenére (de szerintem meg pont azért), hogy Zora nem ment oviba. Nem betegség miatt, hanem a csiribiri miatt, amit minden héten legalább egyszer hiányol (pedig több mint egy éve már, hogy nem járunk), így ma elvittem. A reggel az túlzás: a 10:45-ösön voltunk, és ez így pont jól jött ki. Hihetetlenül élvezte, Mira pedig végigdurmolta, és begyűjtöttem a sok dícséretet, hogy milyen angyal baba, és hogy legalább 5 hónaposnak néz ki (még 3 sem múlt). Meg hogy mindkettő gyönyőrű. (Ezt már az élelmiszerboltban gyűjtöttük.) A lényeg, hogy utána még egy játszótér is belefért, aztán a Fény utcai piacon vásárlás, otthon pedig hekklakmározás. Délután rajzfilm, építés, közben Mira is nézelődött kicsit (aztán szokás szerint 6 után kidőlt). NAGYON kíváncsi vagyok mi lesz így az esti alvással, mármint Zorának. Bizakodom. Ugyanis egy kis megingást követően (pár napig fél 10-kor már aludt) újra nem alszik el este 10 (11? én már hulla vagyok addigra) előtt.

Gömb

40x60-as feszített vásznon akril.

Most látom mennyire nehéz szülőnek lenni. Olyan sokáig haragudtam a szüleimre, hogy erőltették a jogot, és igazából most örülök neki, hogy van egy állásra beváltható diplomám, bármennyire is nehéz volt... Nekem is ilyen nehéz a dolgom? Hagyjam, hogy a gyerekem haragudjon rám dolgok miatt, mert egyszer majd a távoli jövőben belátja, hogy ez neki mégiscsak jó? (Igen.)

Megyünk nevtanba, nem tudom van-e értelme, de én folyamatosan szar anyának érzem magam, két okból: a hisztik léte (főleg az ébredéskorit utálom nagyon), és az esti aludni nem akarás miatt.

Szarvas

40x60 cm, akril vásznon. Megrendelésre.

Mira egy kis boldogsággombóc, a szívemet melengető aranybogár, aki már a létezésével eléri, hogy egy fokkal piozitívabban lássam az élet dolgait, és Zora reggeli hisztijeit könnyebben viseljem el. Nem mondom azt, hogy össze kellene gyúrni őket, mert akkor lenne két átlagos gyerekem. Így van egy hiperérzékeny, rettentő aktív duracellnyuszim, és egy kis örömnyuszim, a két véglet, akik között egyensúlyozok, nap mint nap. Ha Zora már kisütötte a biztosítékot, megyek Mirát etetni, dajkálni, és utána újult erővel vetem bele magam a nagy dolgaiba. Ezt távolról sem gondoltam volna, hogy lehetséges, hogy kétszer adjam a szeretetet, és mégis valahogy több legyen belőle.

Zora az evolúciót feszegeti. Illetve nyilván nem azt kérdezi, hogy anya mi az az evolúció, hanem azt, hogy mikor az első ember kisgyerek volt, akkor ki vigyázott rá? (Mármint akkor szerinte nem volt apukája meg anyukája.) Mondtam neki, hogy az ember a majomból lett, így valószínűleg majom vigyázott az eslő gyerekre. Pár nappal később jött az újabb kérdés: de akkor ki vigyázott az első majomgyerekre??? Na anyuka alól itt kihúzták a talajt, és - elnézést a kifejezésért, de - Istent kellett előhúznom a tarsolyból, aki csodát tud tenni (aka varázsol), és ő teremtette az első majmot. De mi az az Isten? Egy ország? - kérdezi a lányom. Mondom neki nem, hanem egy ember, de nem olyan mint mi. Erre megkérdezi: de miért varázsolta ide az embereket? Oké, létfilozófia, mi végett vagyunk ezen a világon? Ezt azt hiszem nálam okosabban sem tudták megválaszolni. Mi a csudát lehet erre mondani?

Jelentem az úszás működik, ilyen boldog Zorát rég nem láttam... Mira annyira nem díjazza a programot, így nagyi viszi majd a nagylányt.